A szeretet gyógyító ereje

Gyógyító erő a szeretet. Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét. 
Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget. 
A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete. 
A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök. 
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsősorban maradj ember.

A JEL

Kedves Olvasó!


Ma kaptam e-mail-ben ezt a történetet. Múltkori írásom kapcsán szeretném Veletek megosztani:

- Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj és tűzd ki rá!!

Bocsáss meg...

    Sokan azt gondolják, hogy a megbocsátás csak a másik emberért történik, hogy aki megbántott bennünket, megkönnyebbüljön a megbocsátásunk által. Valójában még miért kell megbocsátanunk?

   

    Jézus azt mondta: "Ne bántsd őket, hisz tudatlanok!". Higgyük el, aki megbánt minket, nem is tudja, mit tesz. Nincs tudatában annak, hogy milyen fájdalmat okoz. Akár csupán szavakkal is. Ha tudná, nem tenné! Nincs az az ember, aki megtenné azt, hogy másokat bánt, ha szívében érezné súlyát tetteinek, szavainak. Ha a másik fájdalma az ő lelkét is nyomná. Ha ismerné az együttérzés és a szeretet elfogadó erejét. De nem tud róla (tudatlan), még  nincs tapasztalata ilyen élményekről, s így ártatlan. Fel kell mentenünk őt. És a megbocsátásunk példaértékűvé fog válni előtte. Megláthatja, hogy így is lehet. Új tapasztalat épül be a személyiségébe.

    Az elme (az ego) olykor nem engedelmeskedik a szívnek, ahol a tiszta szeretet lakozik. A sértettség, az irigység, a félelem, a szorongás, stb. fátyollal fedi el a szív (a lélek) erejét és tisztaságát, ami maga a szeretet forrása. Az ego mottója "ÉN győzők!", "NEKEM van igazam!", "ÉN vagyok a jobb!", stb... Minden az "ÉN"-ből fakad. A szív az "Ő"-ből indul ki. Ad és nem elvesz. A lélek nem tud kontrollt tartani az ego fölött. (Ez a tudatosság hiánya.) Mint a vad lovak, megzabolázatlanul vágtatnak sértett, haragos érzelmeink, indultaink, végigsöpörve mindenen. És mikor mindent legázoltak, elégedetten néznek körbe: "ÉN győztem!!". És a csata veszteségeit felmérjük közben? A már kimondott szavak visszavonhatatlan súlyát, amelyek ott nehezednek kapcsolatainkon?

   A megbocsátásnak szent ereje van. Begyógyulnak a lélek vérző sebei. Testünk egészségét is nagyban befolyásolja, mert akkor beteg a test, ha beteg a lélek is. A megbocsátás feloldoz. Megbántót és megbántottat egyaránt. Azért kell megbocsátanunk, mert meggyógyítja saját beteg lelkünket is: ha csak a haragunkban és az indulatainkban őrlődünk, az belülről mérgez minket. Testileg és lelkileg is. Megbocsátani annyit tesz: elengedni a sérelmeket. Az elengedés a lélek felszabadulásával jár. Már nem kell kínlódnunk, szenvednünk a haragunktól, nem kell szoronganunk a sérelmeink miatt. Önmagunkért is fontos a megbocsátás.

    Hány és hány krónikus beteg szenved valójában attól, hogy egy életen át nem tud megbocsátani... Mi értelme van? Ahelyett hogy azonnal megkönnyebbülnénk és kimondanánk a gyógyító szót: "MEGBOCSÁTOK", "BOCSÁSS MEG". Ha az érzelmekben feszültség van, a testben is feszültség lesz. Hisz testünk a lélek megnyilvánulása a matériában. A feszültség pedig nem engedi áramlani a tiszta életerő-energiát. Blokkok, pangások keletkeznek a testben, ahogy a lélekben is az van. Fel kell szabadítanunk a lelkünket és a test is feloldódik! Jól alszunk majd és békesség lesz a testünkben-lelkünkben.

    Mint minden, a megbocsátás is a SZERETEThez vezethető vissza. Ha a szeretet képes legyőzni az indulatokat, akkor a megbocsátás is elnyeri méltó jutalmát: a békét.

Néhány példaértékű ember:

Teréz anya

II. János Pál pápa

 
   

Sri Sathya Sai Baba

Sri Chinmoy

Mahatma-Ghandi

Mi a dolgom a világban?

    Úgyis feltehetnénk a kérdést: "Mi a dolgom a világomban?". Mert ez lenne a helyes. Hiszen nekem csak a saját világomhoz van közöm. 


    
    Mi is az én világom? 

Amit megteremtek magamnak: a munka, amit én választok, a család, akiket én választok, a barátok, akiket szintén én választok, stb.. és a sorsom, amit magam írok. Tehát a világ a saját döntéseimen és a saját "szemüvegemen" (látásmódomon) keresztül nézve. 
    






Mivel teremtem meg magamnak a világom?

A gondolataimmal és az érzelmeimmel. Miért lehetséges az, hogy ugyanarról a dologról minden ember kicsit másképp gondolkozik? Egyszerű: mindenki máshogy éli meg. Más megtapasztalásokat, programokat, érzelmeket társít ugyanahhoz a dologhoz. Más programokat írtak neki a felmenői, más élményeket élt át az élete során és mindenkiben más a félelem-szeretet aránya. Ezért mindenki más szűrőn keresztül tekint a világra. Tehát magunk teremtjük a világunkat,  más-más tükörbe nézünk, amikor a külvilágunkat szemléljük, mindenki a magáéba.

Vizsgáljuk csak meg a gyermekek világát. Ők mese-tudatban élnek. A meséken keresztül -amit édesanyjuk mesél nekik- teremtik a világukat. Valóságos sárkányokkal, tündérekkel, húsvéti nyuszival, télapóval, angyalokkal élnek. Nem kérdés számukra, hogy jónak kell lenni, hogy a télapó ajándékot hozzon. Nekünk, felnőtteknek van inspirációnk jónak lenni? Nekünk ki hoz ajándékot, ha megérdemeljük? És egyébként is, mivel lehet kiérdemelni? 


A mi ajándékaink a külvilágunkból ragyognak vissza ránk. Minden gondolatunk azzá válik, amit látni szeretnénk. Minden másodperc az életünkben egy olyan pillanat, amikor tiszta lappal indulhatunk egy másik úton, egy másik látószögből nézhetjük a világot, benne az embereket és a szituációkat. Vagyis megváltoztathatom a világom, a VILÁGot. 
Még a múltat is: a múlt eseményeihez kötődő érzelmeimet. És ha az érzelmeket (érzeteket) átértékelem, más fényben látom majd a múlt fájdalmait, a sérelmeket és a szituációkat. A szeretet eszközével mindez megváltoztatható. Ha szeretettel gondolok ezekre a fájdalmakra, és azokra akik okozták, akkor megbocsátás lesz az eredmény. Megbocsátás önmagamnak és másoknak. A megbocsátás pedig békét hoz a szívbe. A béke pedig maga a HARMÓNIA.


Hát ez a dolgunk a világban. Nagyon egyszerű a feladat és mégis számtalanszor eltévedünk az útvesztőkben. Pedig a mindenre megfelelő válasz a SZERETET. 

A két pólus

    Nem rég ráébredtem, hogy a világot két dolog mozgatja: 
A félelem és a szeretet.

Minden döntésünket ebből a két forrásból hozzuk meg. E szerint a kért pólus szerint fordulunk az emberek felé, teremtünk, vagy nem teremtünk kapcsolatokat, bízunk, vagy bizalmatlanok vagyunk a világgal. 
    Tudattalanunkban számos programot cipelünk -akár életeken át is-, amelyeket a saját félelmeink, vagy mások (apánk, anyánk, nagyszüleink, stb.) félelmei teremtettek meg. Vannak olyanok, amelyekről nem is tudunk. Csak a tudat alattink mély rétegeiben rejtőzik és érzelmeinkben néha fel-felbukkan. Néha eredetét sem tudjuk egy érzésnek. És nem tudjuk a kérdésre a választ: "Miért?" "Honnan jön?"


   Például édesanyám gyermekkoromban gyakran megszorította a kezem, vagy átmentünk az utca másik oldalára, ha egy kóbor kutya jött velünk szemben az úton. Érintésében éreztem a félelmet, a szorongást, ami talán nem is az ő élménye volt. Soha nem harapta meg kutya. Az ő édesanyja (nagymamám) is félt a kutyáktól. Talán azt a programot vitte ő tovább. Kamaszkoromban egyszer csak ráébredtem,  hogy akármikor egy kutyával találkoztam, valamilyen megmagyarázhatatlan szorongás fogott el, kivert a hideg veríték. Megkérdeztem magamtól: "Honnan ez a félelem?", pedig engem még soha nem bántott kutya. Végiggondoltam, és eszembe jutott a kép, amikor édesanyám erősebben szorította a kezem, ha kutya közelgett felénk. Aztán elkezdtem dolgozni egy új programon: Ha kutyával találkoztam, tudatosan elkezdtem megnyugodni, bízni az állatban, SZERETNI, szembe nézni vele, és úgy elmenni mellette az utcán, mint egy ismerős mellett. Sikerült. Minden alkalommal erősítettem az új programomat. Ma már nem félek a kutyáktól, sőt két hatalmas kutyánk van, az egyik 90 kg, a másik 50 kg, és nagyon szeretem őket, családtagok.
    Már nagyon fiatalon kezdtem megérteni, hogy magam teremtem meg a magam világát, amelyben élni akarok. (Akarok félni a kutyáktól, vagy nem.) Csak a gondolataink határozzák meg a félelmeinket. Talán a kutyás történetem végső konzekvenciája az, hogy nem is tudhatjuk, melyik felmenőmmel történhetett meg valójában az, hogy egy kutya bántalmazta, és generációkon át "örökítettük" ezt a programot. Az én gyermekeim már nem féltek a kutyáktól :-)

    Akkor valójában mi is a félelem? 
A szeretet hiánya. Mert a szeretet bizalom, önátadás, feltétel-nélküliség. Egyfajta ősbizalom önmagamban, és a tudat, hogy magam teremtem a saját valóságom. Ezért minden pillanatban ott van a lehetőség, hogy döntéseimet meghozzam. Tudatosan. Félelemből, vagy szeretetből. A szeretet forrásába kapaszkodás megment a félelemtől.  Ha egy sötét szobában meggyújtunk  egy mécsest, nincs esélye a sötétségnek. A szeretet a mécses a gondolatainkban. Gyújtsuk meg a lángját! Teremtsük meg a boldog valóságunkat! A boldogságban nincs félelem. A fényben nincs sötétség. A szeretetben nincs félelem.

    Gondoljuk csak végig, hogy nap, mint nap döntéseket kell hoznunk. Kisebbeket és nagyokat Döntéseinkkel kapcsolatban  a legfontosabb, hogy mindig az első megérzésre hallgassunk. Az fakad a szeretet feltételnélküliségéből. Mert hány és hány esetet tudnánk sorolni az életünkből, amikor napokig, hetekig, sőt van, hogy hónapokig kínlódtunk egy döntés meghozatalával. És amikor már döntöttünk, akkor sem voltunk benne egészen bizonyosak, hogy a jó döntést hoztuk meg. A sok ezer program, ami belénk kódolódott generációkon és életeken át elhomályosítja az ősbizalmat és a félelem-nélküliség rég elfeledett állapotát. Bármely pillanat alkalmas arra, hogy kitisztítsuk a gondolatainkat, programjainkat. Nem is lényeges, hogy mindig tudjuk, honnan fakad a félelmünk, csak a kitisztításával kell foglalkoznunk: hogy a szeretet erejével képesek átalakulni a dolgok. Nekünk kell megteremteni magunkban a SZERETETet, hogy azzá válhassunk, s többé ne gyártsunk "félelem-programokat" magunknak, sem gyermekeinknek, sem senki másnak.

Csak a változás állandó

 Megszületésünk pillanatától kezdve folyton hatással van ránk környezetünk (a nagy tükör). Alakítja jellemünket, formálja világunkat, erősségeinet és gyengeségeinket személyiséggé gyúrja. Folyamatos kölcsönhatásban vagyunk vele.  Minden pillanatban pulzálva hat ránk és mi is hatunk rá.
    Ez az állandó kölcsönhatás maga a változás: mivel állandóan mozgásban van, hat, formál, alakít, befolyásol. És mi ugyanezt tesszük a környezetünkkel: állandóan változtatjuk.

    Voltál már úgy, hogy egy emberről gondoltál valamit, aztán valaki mesélt róla egy bizonyos dolgot, és ugyanazt az embert már másképp láttad? És aztán amikor megismerted, kiderült, hogy teljesen más benyomást tett rád, mint amit annak előtte gondoltál róla? Például, ha egy koncertre elmész, átadod magad a zenének, olyankor minden más eltűnik a fejedből és a zene dimenziójába kerülsz. Koncert után pedig teljesen más hangulatban mész haza. Vagy mennyi minden zajlik Bennünk egy érintéstől? Vagy egy mély tekintet már a szerelem érzését keltheti bennünk. Gondoljunk arra,. hogy baráttal/barátnővel elköltött kávé után is megváltoznak bennünk az érzéseink, amikor megbeszéltük a problémáinkat, és pozitív gondolatokat adtunk egymásnak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az is mennyire hatással tud ránk lenni, hogy csupán reggel, amikor kilépünk az otthonunkból napsütéses idő van, vagy ködös, sötét a reggel. 
    Ez a mi állandó kölcsönhatásunk a környezetünkkel, mely állandó változásban tart minket, és minden tettünkkel és gondolatunkkal mi is változtatjuk azt. Ép ezért felelősség is számunkra. Felelősség minden nap, minden pillanatában, hogy hogyan hatunk rá. Hogyan hatunk a környezetünkben lévő emberekre, milyen benyomásokat, érzeteket adunk. Hogy magunk körül pozitív energiákkal töltjük meg az embereket, vagy lehúzzuk, lehangoljuk őket. A változtatás mindig, minden pillanatban rajtunk múlik. Minden másodpercben eldönthetjük, mit adunk a környezetünknek. És közben ne feledkezzünk el arról sem, hogy a tükörben az tükröződik vissza, amit mi is adunk.
    Kínában azt mondják -épp ezért-, hogy csak egy dolog állandó az Univerzumban: maga a változás. Mi is ennek az állandó változásnak a részei (részesei) vagyunk. Ha tudatos élettel képesek vagyunk arra, hogy szeretettel forduljunk magunk és mások felé, akkor ezek a változások bennünk és körülöttünk pozitívak, előremutatóak lesznek és minden pillanatban képesek leszünk a fejlődésre.

Tükröm, tükröm...

     Azt mondják, a világ úgy kezdődött, hogy Isten egy nap meglátta magát a tükörben. Így születtél Te. 
     Én is egy nap ráébredtem, hogy az egész világ körülöttem egy nagy tükör, melyben minden pillanatban magamat szemlélhetem. És ez a tükör az én nagy tanítóm. A tükör mindig is ott volt, csak nem ismertem fel. 
     Az örök nagy közmondások ma is élnek: "Amit adsz, azt kapsz". Amit adok ennek a nagy tükörnek, csakis azt tükrözi vissza nekem. Akkor miért vagyunk folyton csalódottak? Tán magunkban csalódunk minden alkalommal? Talán csak oda kellene figyelnünk arra, hogy mit adunk? Talán ennyire egyszerű lenne az egész?

     Igen! Ennyire egyszerű! A munkát magunkban kell elvégezni. Minden nap, minden pillanatában  gondosan ügyelni arra, hogy mit adok: gondolatban, cselekedetben, szavakkal. Ha ezt képes vagyok kontrollálni (ezt hívják tudatosságnak), akkor ezzel meghatározhatom azt is, amit kapni akarok. 
     Mindehhez egyetlen eszköz létezik csupán: a SZERETET. Ha szeretettel adok, nem tudok rosszat adni. És öröm lesz kapni is. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a tükörben nem egyvalakinek kell célozni azt, amit kapni akarunk, mert legtöbbször nem ő adja vissza, hanem maga a tükör. A tükörben bármi, bárki, bármikor, bárhol. (Tapasztaltad már az életedben, hogy valakinek segítettél, és amikor neked volt szükséged segítségre, ő nem volt sehol? Ezt csalódásként éled meg. Mert adtál valamit és utána elvártál. És észrevetted azt, hogy ilyenkor jöttek mások, akikre nem is számítottál, hogy segítsenek Neked?) Azt nem tudjuk meghatározni, hogy a tükörben ki az, akitől visszavárjuk, amit adtunk. Mert ez elvárás. A szeretet sosem vár el, csak ad önmagából, és hagyja, hogy ott foganjon meg magja, ahol termőtalajt készítettek neki. Gyümölcseit is ott fogja ontani, ahol éheznek. A SZERETET határtalan, igazságos, nagylelkű, tiszta, önzetlen, megbocsátó.....